A környezetgazdaságtan a közgazdaságtan egyik területe, lényegében a közgazdasági, és azonbelül elsősorban a mikroökonómiai gondolkodásmód alkalmazása környezeti problémák elemzésére és az azokat mérsékelni igyekvő szakpolitikák kidolgozására. Továbbra is a klasszikus közgazdaságtani probléma, azaz a korlátos erőforrások optimális allokációja áll a fókuszában, de az erőforrásokba a környezetgazdász mindig beleérti a környezeti javakat és szolgáltatásokat is, annak ellenére, hogy azoknak többnyire nincs piaci áruk. Teszi ezt a társadalmi optimum keresése érdekében, hiszen a társadalom tagjai piaci ár nélkül is értéknek tekintik a környezetüket. Az érték forrása vagy az, hogy a környezeti javak és szolgáltatások alapvető életfunkciókhoz szükségesek, befolyásolják a termelési és fogyasztási lehetőségeket vagy egyszerűen „csak” azért, mert esztétikai élményt nyújtanak. A környezet értéke gyakran akkor tudatosul az emberekben, mikor az állagromlásból fakadó károkat, az értékcsökkenést érzékelik. Valamely gazdasági szereplő tevékenysége általában piaci tranzakciókon kívül is hat másokra, és ha ennek nincs az okozóra nézve anyagi következménye, általában nem, vagy nem megfelelő mértékben veszi azt figyelembe. A környezetgazdaságtanon alapuló szakpolitika a piaci ösztönzőrendszereket úgy kívánja módosítani, hogy (a beavatkozás előtt még ingyenes vagy alulárazott) környezeti javak és szolgáltatások használata érzékelhető költségként jelenjen meg felhasználóik számára. Ezt nevezzük az externáliák internalizálásának (a külső költségek belsővé tételének), amennyiben a környezeti javak és szolgáltatások „beárazása” megfelelő mértékben tükrözi ezen környezeti javak és szolgáltatások társadalmi értékét.
Bár a környezetgazdaságtan mindössze körülbelül négy évtizedes diszciplína, a gyökerei még Marshall és Pigou externáliákkal kapcsolatos eredményeiből erednek, és a közjószágok elmélete, a társadalmi költség-haszonelemzés és a természeti erőforrások közgazdaságtana is az elődök közé tartozik. A környezetgazdaságtant ez utóbbival összevonva gyakran környezet- és (természeti) erőforrásgazdaságtanként kategorizálják.
A környezetgazdaságtan egyik fontos jellemzője, hogy interdiszciplináris; a folyamatok mélyebb megértése és elemzése érdekében számos témában együtt dolgoznak a közgazdászok, biológusok, vegyészek, fizikusok, mérnökök és jogászok. A környezetgazdaságtan főbb területei a környezeti jószágok és szolgáltatások pénzbeni értékelése, a környezeti adózás, emissziós és egyéb erőforráshasználati jogok kereskedelme és különböző környezetvédelmi politikák költség-haszon elemzése, illetve optimalizálása. A környezetgazdaságtant (environmental economics) érdemes megkülönböztetni az ökológiai közgazdaságtantól (ecological economics); az előbbi többnyire a neoklasszikus közgazdaságtan kereteiben dolgozik és feltételezi a környezeti javak értékelhetőségét és helyettesíthetőségét, míg az utóbbi még inkább multidiszciplínáris jellegű, az ökológiai rendszerbe illesztetten dolgozik, és nem feltétlenül egyetlen jóléti függvény maximalizálása az értékelés alapja, hanem valamely többkritériumos rendszert alkalmaz. A diszciplínák jelenlegi állása szerint úgy gondoljuk, hogy noha az ökológiai közgazdaságtan ígéretes terület, egyelőre gyakorlati alkalmazásokban, szakpolitikai döntések megalapozására korlátozottabban alkalmas, mint a környezetgazdaságtan.
